Első találkozásunk két modellel

Olyan portrémodelleket fotózni, akiket azelőtt még soha nem láttam, számomra szakmai kihívást és egyben személyes tapasztalatot is jelent. A munka lényege a kísérletezés: keresem a megfelelő szöget, a fényt, a környezet elemeit, amelyek jól mutatják az adott embert. A képek később, otthon nézve sokszor meglepnek - váratlanul olyan vizuális jelentések tárulnak fel, amelyek mélyebb megismerésre adnak lehetőséget. Olyan arckifejezések és tekintetek bukkannak elő, amelyek valamit megmutatnak az illető személyiségéből, amit szavakkal nehéz lenne közvetíteni. A legjobb portrék talán azok, amelyeken az ember egyszerre erős és sebezhető, komoly és könnyed.

Ha már két modell volt, magától adódott a lehetőség a kontraszt-teremtésre, ami vizuálisan jól tud működni. Az egyik modellt visszafogott, meditatív atmoszférába helyeztem a természetesen kunkorodó növényi indákkal, a szűrt fénnyel és a töredezett árnyékfoltokkal. Ennek a hangulatnak a kortárs divatfotóhoz nem sok köze van (értsd: semmi), annál több az általam nagyon kedvelt Gustave Moreau dekoratív szimbolista világához, amelyeket például itt és itt láthatsz. A saját fotóim pedig ezek:

A másik modellnél tudatosan használtam a nyers faltextúrát, annak érzékeltetésére, ahogy a fény szinte "felrágja" az arcot, és a textúrált felület érdessége kontrasztba kerül az arcbőr simaságával. Ez szoborszerűvé teszi a modellt, aki az erős sminkjével és két színben pompázó hajával az expresszionista filmplakátok hangulatát csempészi a képbe. Az arc szinte maszk, de ez a maszk nem elrejt, hanem épp hogy megmutat valamit. Lehet, hogy tévedek, de a fotóm hangulata, már a készítése pillanatában, Fritz Lang Metropolisát idézte fel bennem.

Azután lementünk fotózni az arrabonai rakpartra. Itt szabadabb közegben mozogtak a lányok, és úgymond "cigaretta-szünetet" is tarthattunk. Ami a fotós számára persze nem szünet, sőt, itt jöhet csak elemébe igazán. A cigarettafüst izgalmas képi elem: sohasem ismétli meg ugyanazt a formát. Amikor az arc előtt lebeg, egyfajta hangulati réteget von a modell tekintete és a néző közé. Tulajdonképpen ezt is a festészetből kölcsönöztem, és alighanem ez igaz a fotósokra úgy általában véve, mert hiszen ki ne tudná, milyen áldásos hangulati elem volt hajdan a festői homály, amely nem takarja el, hanem csak szűri a fényt az arc körül.

A másik fotómon az arc valójában kivonult a képből: maradt a kéz, a cigaretta és a füst, mint önálló csendélet.

A harmadik "cigis" fotómon a füst már csak egy halvány sejtés, az arc és a tekintet élesített megjelenésű. Mindössze egy leheletnyi pára látszik a kissé nyitott száj előtt - a tekintet átnéz a kamerán, épp csak súrolja az objektív szélét, a testtartás elmozdulást sejtet, az alig látható füst pedig jelzi, hogy az ember mindig csak a határán van a saját jelenlétének. Elfordulni, eltűnni épp úgy képes.

A rakparti képek némelyikén igazából csak itthon tűnt fel egy fontos elem: az árnyék. Pontosabban az, ahogy az árnyék önálló életre kel. Test és árnyék párbeszéde persze nem ismeretlen gondolat a fotótörténetben. A betonra vetülő sziluett néha erősebb vizuális állítást tesz, mint maga az alak. Az utómunkában az eredeti színvilágot megváltoztattam, az erősen tónusozott, szinte duotone kezeléssel igyekeztem egy hangsúlyosan grafikai megjelenítést adni. A realizmus helyett az árnyék természetéből fakadó álomszerűséget hangsúlyozni:

Ebben a sorozatomban van egy kép, amely kilóg. A többi felvétel zárt, sokszor befelé forduló. Ehhez képest ez az egy portré teljesen nyitott: közvetlen, játékos. A filmnyelvben ezt beat-nek neveznék, ami nem más, mint az a pillanat, amely megtöri a ritmust, és éppen ezért hitelesíti az egészet. Egy kizárólag sötét tónusú sorozat könnyen válik egysíkúvá; ez az egy kép tartja fenn az egyensúlyt.

Ahogy már megszokhatta a blog kedves olvasója: igen, ezen a fotózáson is ketten dolgoztunk, és innentől következnek Zsolt fotói. Ő másképp dolgozik, másképp figyel, mint én. Az első, ami számomra gyakran feltűnik a fotóin: tágabb terekben gondolkodik. A graffitis fal, a híd, a rakparti lépcsők nála nem háttérként funkcionálnak, hanem egyenrangú képelemekként. A kontextus nála nem kevesebbet mond az emberről, mint az arca.

Ugyanakkor van egy kép, amely teljesen kilép ebből a logikából: a fekete-fehér kéz-portré, amelyen az arc szinte teljesen kivonul, és csak a kezek, a gyűrűk és a váll marad. Ez a képkivágás és a mélyfekete tónus egészen más regisztert képvisel: meditatív, szinte csendéleti. Hogy ez tudatos váltás volt-e, vagy a pillanat szülte, kívülről nem tudható. De éppen ez az, ami a legjobb fotóknál sosem dől el teljesen.

A leglátványosabb döntés talán az a kép, ahol a sapka mélyre húzva, a szemek teljesen eltakarva, az arc alsó fele egyedül marad a néző előtt. A portréfotózásban ez szinte provokáció, mivel elveszi azt, amit a műfaj hagyományosan a legtöbbre tart. Mégis működik, mert amit elvesz, azt valami mással pótolja: a bizonytalansággal, a hiánnyal, amely maga is állítás.

A kétszereplős képeken Zsolt a két modell közötti viszonyt keresi. Egy kézmozdulat, egy pillantás iránya, egy közös testtartás. Ezeken a felvételeken a két modell nem egymás mellett van, hanem egymáshoz képest.